Magyarország területén a vezetékes víz biztosításához egyre kedvezőtlenebb minőségű rétegvíz (mélységi víz) és felszíni víz (folyók, tavak) állnak rendelkezésre. Ha ehhez hozzávesszük az öregedő vezetékhálózatot, érthetővé válik, hogy miért kell fokozódó mértékű klórozást alkalmazni a vezetékes víz bakteriológiai tisztaságának megőrzéséhez. A megnövekedett klórtartalom szagossá, rossz ízűvé, egyre élvezhetetlenebbé teszi az úgynevezett csapvizet.

 

Az emberi faj is azért maradhatott fenn eddig, mert mindig jól alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Több százezer éves evolúciója során nem átallott mindig forrásvizet vagy olyan folyóvizet inni, amely úgynevezett kis sótartalmú édesvíz, és a tetejében még szagmentes is. A büdösödő csapvízre úgy reagáltunk, hogy mást kezdtünk inni. Először az üdítők váltak népszerűvé, de mesterséges színezékeket, tartósítószereket, és állagjavítókat, no meg rengeteg cukrot tartalmaznak. Összességében tehát alig nevezetők egészséges vízpótlónak. Ezt követően a természetes ásványvizek váltak divatossá.

Nos, ezekkel, az ásványvizekkel meglehetősen sok gond van. Az ásványvizeket a gyártás után + 10 fok alatt, fénymentes helyen kellene tárolni, mert e nélkül megindulhat benne az élet. Vajon hány helyen valósul ez meg?  Nemcsak arra gondolok, hogy az illetékes hatóság több ásványvíz esetében állapította meg, hogy azok bakteriológiai szempontból szennyezettek. Ez általában emberi mulasztásból adódott, ami természetesen bármikor megismétlődhet. A nagyobb aggodalom abból adódhat, hogy amikor a palackozott természetes ásványvíz magyar szabványát megalkották, az alkotók arra nem is gondoltak, hogy az emberek óriási tömege naponta ivóvíz helyett fogyasztja e különleges vizeket. A vásárlók nem olvassák e szabvány határértékeit, mert ha olvasnák, egy részét nem innák, és nem tudják, hogy a többségük ivóvíznek sajnos nem alkalmas. A szabványalkotók úgy gondolták, hogy az ásványvizet majd csak időnként fogyasztják az emberek, ezért nagyon liberális határértékeket írtak az egyes, a vízben található komponensek határértékének táblázatába. Talán arra gondoltak, hogy nem baj, ha sokkal rosszabb, mint az ivóvíz, mert úgy is keveset isznak belőle, azzal meg majdcsak megbirkózik a szervezet. A laikus fogyasztó naivan azt hiszi, hogy az ásványvíz tán még az ivóvíznél is jobb. És ez az, amiben nagyon téved!

A palackozott vizekben található ásványi anyagok kombinációja néha kellemes ízt ad a víznek. Fontos azonban annak mérlegelése, hogy az ásványi anyagokkal telített ivóvizek hosszú távú fogyasztása milyen következményekkel járhat. Az ásványvizekben megtalálható, szervetlen ásványi sókat csak elenyésző mértékben (4-6%) hasznosítja a szervezetünk. Szakértők szerint, 75 év alatt egy átlagos csapvíz ivó kb. 28 kg, egy átlagos ásványvíz fogyasztó kb. 90 kg „kőzetet” iszik meg. A szervezetbe bejuttatott, de fel nem használt szervetlen sók felesleges terhelést jelentenek, a testen belül lerakódnak, és közben epekövet, vesekövet, fogkövet, érelmeszesedést és izületi rugalmatlanságot okoznak. A szervezetünk ásványi só szükségletét – dominánsan - a szerves kötésben lévő ásványi anyagokból fedezi, amiket ételeinken keresztül veszünk magunkhoz.

Szervezetünknek szüksége van ásványi anyagokra, de azt a vízből nem képes felhasználni, csak az abban lévő szerves ásványi anyagokkal tud mit kezdeni. Tehát elsősorban az ételekből veszi fel a test az ásványi anyagokat.

Eddig tizenkilenc, hazánkban vásárolható ásványvízzel ismerkedtem meg, tanulmányoztam a só összetételét. Ugyanis ettől jó vagy rossz a víz, mert a H2O rész mindegyikben azonos. Szomorúan tapasztaltam, hogy ezekből csak 5 felelt meg a kifogástalan ivóvíz határértékeinek. Sajnos, igen sokan az emberi szervezetet károsan megterhelő, rossz minőségű ásványvizet fogyasztanak. A legtöbb ásványvíz esetében a magas sótartalom a bűnös. Az ivóvíz szabvány 1000 milligramm/liter (mg/l) sótartalmat (a palackokon szárazanyag tartalomnak is írják) enged meg, míg az ásványvizeknél akár 3000, sőt 6000 mg/l-t is eltűr! A túl nagy sótartalmon belül tetézi a gondot a legtöbbször ártalmasan magas nátrium (Na-val jelölik) tartalom, amelynek kedvezőtlen hatásai közül most csak a vérnyomást növelő hatását említem. Az ásványvizek egy részében szinte alig van a számunkra fontos kalciumból (Ca) és magnéziumból (Mg). Az ivóvíz szabvány ezekre előír egy minimális értéket, ami egyes ásványvizekből sajnos hiányzik. Hiányuk viszont elősegítheti a csontritkulást.

A másik véglet is előfordult: találkoztam 100 mg/l-nél kisebb só koncentrációjú ásványvizekkel. Ezeket gleccser-vizeknek is hívják, ami az eredetükre utal. A kutatások alapján ma már ismeretes, hogy a távoli Antarktisz jegéből is kimutathatók szennyeződések, ebből kiindulva el lehet képzelni, mennyi szennyeződés lehet a fejlett iparú (és erőteljes szennyezőanyag kibocsátású) nyugat-európai gleccser olvadékvizében. A nagyobb baj azonban a nagyon kis só koncentrációból adódik. Ismert, hogy mind a nagyon sós tengervíz, mind a só mentes desztillált víz fogyasztásától elpusztul az ember. A nagyon kis só koncentrációjú víz testünkből távozáskor értékes só mennyiséget visz el a szervezetből.

Még mű-vízzel is lehet találkozni a boltokban. Sőt rá is van írva: készül desztillált vízből, ezt és ezt a sót hozzáadva! Igaz, nincs is ráírva, hogy ásványvíz, de szépen odateszik az ásványvizek közé, és a laikus vásárló (olvasgatás hiányában) máris részese egy Kész átverés só-nak.

A vízpalackozással kapcsolatos komoly probléma, a hosszantartó tárolás, melynek következménye lehet a PET palackokból vízbe oldódó, emberre veszélyes phtalát vegyületek (bis(2-ethylhexyl)phthalat) és a hűtés nélküli tárolás eredményeként elszaporodó mikroorganizmusok jelenléte, amiknek köszönhetően az így palackozott és tárolt ásványvíz már végképp nem tartozik az egészséges vizek közé.

E sorok írója két éve naponta 2 liter ozmózis vizet iszik, és egyre jobb a közérzete.